Kenyér és Cirkusz – a Muse Budapesten

Papp László Budapest Sportaréna (2012. november 20.)

Negyedik hazai koncertjére látványos show-val érkezett a Muse, de mi a jó dalokat egy kicsit hiányoltuk.

museperformingliveinconcert05A Muse azon kevés zenekarok egyike, amellyel pályája majdhogynem minden fejlődési szakaszában találkozhatott a magyar közönség: a 2002-es Sziget fellépésen még a korai, szeleburdi, vad és kissé tapasztalatlan együttes állt a színpadon, az öt évvel későbbi Aréna koncerten már egy ereje teljében lévő, épp a csúcs körül keringő, nagyszabású rockprodukciót kaptunk, a 2010-es, második Szigetes előadás idejére egy, a minőségi zene hegyéről már lefelé botorkáló zenekar állt elénk, és most, két évvel a legutóbbi esemény után is nagyjából ez volt a helyzet – azzal a különbséggel, hogy a Muse itthon népszerűbb, mint valaha.

A négy alkalom viszonylagos sokasága és a bandát az elmúlt években körülölelő, exponenciálisan növekvő rajongóbázis ellenére valami mindig belepiszkított az élményekbe: a legelső fellépés idejére még nem tudott igazán kiteljesedni a zenekar; aztán amikor 2007-ben már a fél világ megőrült értük, nálunk az Aréna kapacitásának töredékét érdekelte csak a csapat, a legutóbbi Sziget-koncert idején pedig úgy tűnt, a tagok leghőbb vágya nem épp az volt, hogy valami kelet európai fesztiválon rabolják el ufó módjára tízezrek agyát, úgyhogy most, a világvége évében (aminek Matt Bellamy minden bizonnyal nagy rajongója) minden jel arra mutatott, hogy eljött az idő a törlesztésre.

A baj csak az, hogy ez a ló sajnos már elment, hiszen a Muse igazán akkortájt tudott volna primér rockélményt nyújtani a magyar közönségnek, amikor nem csupán csettintésre töltött meg hetvenezres arénákat, hanem normális lemezanyagokkal is állt elő. Mert bár nyilván béna albumokkal is lehet jó koncerteket adni, sajnos ez a triónak teljesen nem sikerült, ráadásul ebbe már másodszorra törik bele a teignmouth-i fiúk bicskája. Az alapvető probléma az, hogy a csapat maga mögött hagyta a 00-ás évek elejére-közepére belőhető kreatív csúcsperiódusát, és egy, hatalmas, a saját vízióiban ténfergő, önfejű rockzenekar lett, ami persze nem azt jelenti, hogy koncert után a tagok literszám vedelik a Dom Perignont, megmondják, hogy milyen színű M&M’s lehet a backstageben vagy cápákat helyeznek a groupie-k testnyílásaiba, hanem azt, hogy ha bemennek a stúdióba, akkor általában kellemetlen dolgokkal állnak elő.

Ez a koncert tekintetében pedig különösen lehangoló volt, ugyanis a setlist meglehetősen szerencsétlenül az utolsó két lemezre volt felépítve, és aki ezzel tisztában volt, az nyilván azt is tudta, hogy nem ez lesz a világmindenség legjobb koncertje. Pedig a Muse szemmel láthatóan mindent megtett azért, hogy az ellenkezőjét hitesse el velünk, legalábbis ami a látványt illeti: eleinte csak a színpadot szegélyező, félkör alakú, körberohangálható kivetítősor volt látható, és amikor a közönség már pont elkezdte hiányolni a pénzéért járó pluszt, akkor ereszkedett a zenekar fölé egy fejjel lefelé tartott monumentális gigapiramis, amin aztán később fura adatok, villódzó képek és vigyorgó, feltehetőleg rosszindulatú, gazdag öltönyös emberek köszöntek vissza. Ez, valamint a tetemes mennyiségű lézer és fényapparátus megadták az ívét a bulinak, és hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem volt néhány olyan pillanat, mely alapján szívesen ücsörögtünk volna még órákig a csarnokban (ezek azért jellemzően a régebbi számok voltak, különösen a záró Knights Of Cydonia volt király), a túlságosan is elharapódzó 2009-es és 2012-es dalok azonban aláásták a bizalmunkat, így a koncert kb. háromnegyed részén keresztül jószerével csak bámultunk a színpadot – persze nem egészen úgy, mintha egy rockzenekar előadását néznénk, hanem mintha valami tuti popcorn sci-fire ültünk volna be a moziba.

A látvány helyi értékét mindennél világosabban leginkább az mutatja, hogy sokkal jobban untuk volna a műsort, ha lecsupaszítva, egy pompamentes sima produkcióval tálalják elénk a zenekart és a dalokat, de persze ez nem a csapat teljesítményén múlt, sőt – becsületükre váljon, hogy kitüntetett pozíciójuk ellenére sem tűntek gőgős ripacsoknak, és az esemény öröme, nem pedig a munkaidő végének boldog pillanata tükröződött a tekintetükben. Az egészet mindössze a rossz setlist rontotta el, ami ráadásul azért is duplán fáj, mert nem úgy tűnik, hogy a Muse valaha is visszatér majd régi önmagához, és mostantól a Madness-hez és az Undisclosed Desires-höz hasonló rettenetek jelentik majd a koncertjeik csúcspontjait. Persze bebizonyosodott, hogy fasza óriásshow-kba invesztálni jó dolog, mert magát az élményt még akár lehengerlőnek is nevezhetjük, ám a Muse pont hogy a vizuális, nem pedig a zenei téren kötötte le a figyelmünket, ez pedig nem éppen a legjobb dolog, amit egy rockegyüttes előadásáról el lehet mondani.

8108405529_6ce3580029_z

Judák Bence

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: